Az év végéhez közeledve eljött az ideje, hogy újra csokorba szedjem az előző horroros blogbejegyzésem óta megnézett példányokat, melyeket már kijelenthetem, hogy megedzettebb szívvel sikerült végigpislogni, egyre kevesebbszer eltakarva a látottakat. Nem volt viszont egyszerű dolog levadászni azokat a filmeket, amelyek méltóak a horror megnevezésre (pontosabban csak erre az egyetlen megnevezésre), hiszen manapság annyi műfajt sikerül összemosni Hollywoodnak és horrornak kikiáltani, pluszban még ott a sokadszorra lerágott csont veszélye is… úgyhogy egy szó, mint száz nagyon résen kell lenni, hogy megtaláljuk a tűt a szénakazalban. A korábbi posztokhoz képest nem is sikerült olyan népes felhozatalt bemutatni, mint terveztem, de szokták volt mondani: a kevesebb néha több!
Mivel az előző évek horrorjaiból már elég sokat sikerült magunk mögött tudni és idén jócskán jöttek ki újak, inkább ezekre fókuszáltunk a beszerzés során. Nagyon sok olyan akadt, melyekhez nagy reményeket tápláltam, reménykedve a félelmetességük mellett a kíváló alaptörténetben. Persze sokszor rá kellett jönnöm, hogy amit a trailer megmutat és amit végül kapok sok esetben nem ugyanolyan színvonalú, így nem egyszer becsusszant a gyöngyszemek közé néhány kavicsdarab is.
Mama (2013) – Az egyik, ha nem a legjobban várt moziflmem volt az idén a horror műfajában, de a kezdeti lehangolódás után – miszerint nem adták az itteni moziban – a megnézése közben jött a második fázisa (egyidejűleg a megkönnyebbülés, hogy nem adtam rá ki pénzt): amikor egy remek alapsztorira, a korrekt felvezetésre, a félelmetes részekre és a szép cselekményvezetetésre fittyet hányva a mindent eldöntő gigantikusan epikus csúcspontot annyira, de annyira elszúrják, hogy vele együtt leromlik maga a filmélmény is, a műfajon is csorbítva. Az az egy jelenet számomra majdhogynem olyan hosszúnak hatott, mint a film fele, annyit tépelődtek és késleltették, hogy jó vagy rossz irányba menjen-e el a végkifejlet, hogy már inkább vicces volt, mint ijesztő. Kár érte!
Dark Skies (2013) – Azon kevés filmek egyike a 2013-as évből, amely a földönkívüliek témakörével foglalkozik és velük ijesztget. Nem igazán vagyok érdekelt ebben az ufósdiban, de meg kell hagyni ez a darab eléggé rendben van filmügyileg: nem elbagatelizált a storyline és nem utolsó sorban rémísztő is még a laikusok számára is. Nagy szerencséje szerintem, hogy nem kapott idén más vetélytársat, amely ugyancsak hasonló cipőben járna és rémisztgetné a népet nagy fejű és szemű lényekkel (javítsatok ki, ha tévedek!).
The Haunting in Connecticut 2: Ghosts of Georgia (2013) – Tökéletes példa arra, hogy egy meglepően jól összerakott filmhez miért nem kell folytatást kierőszakolni. Még júniusban került rá sor, hogy meglessük, de az értékét nagyon jól mutatja, hogy most csak nagy nehézség árán sikerült magamtól kiötölni, miről is szólt ez a rész. Ezért is szeretek jóval korábban megnézett filmekről írogatni, mert itt derül ki mennyire tudott maradandó maradni, erre pedig abszolút nem tudom ezt a jelzőt ráhúzni.
V/H/S 2 (2013) – Az első része tipikusan az az eset volt számomra, amelynél a trailer alapján sokkal jobbra számítottam, de abszolút nem azt kaptam. Ennél viszont már a trailer sem csigázott fel, így előrelátható volt a bukás. Egyrészt baromira nem voltak félelmetesek az újonnan kitalált mini történetek, cserébe viszont annál értelmetlenebbek és undorítóbbak. Ha tényleg ezek az abszurd szétloccsantások és totálban mutatások a menők, akkor köszönöm szépen inkább nem kérek belőle (több idei horror amúgy emiatt került a felejtős kategóriába).
Evil Dead (2013) – Sokaknak tetszett ez a remake, szerintem körülbelül kezet foghat a V/H/S 2-vel, már ami a brutalitását illeti. Alaptörténetben és színészek tájékán sem hoz semmi maradandót, viszont annál több Rambót vonultat fel, akik mindenféle kínzások után még akkor is fel tudnak állni és tovább küzdeni a gonosz ellen, amikor már harmadszorra haltak meg. Ez igen dicséretes! (nem.)
The Conjuring (2013) – Szintén nagy reményekkel ültem neki, de nem sikerült tartani az elvárt minőséget. Tény, hogy a bejegyzésben szereplők közül ezen féltem a legjobban (amire az igaz történet alapján felirat tovább rontott), hiszen az ijesztő részek nagyon jól voltak tálalva, sztorilag viszont nagyon összecsapottnak éreztem. Gyerekek, szülők, költözés, régi nagy ház, rejtett helyek, egyre több furcsaság, kész elmebaj – kész is a cselekmény jellemzése és ezzel mindent elmondtam, nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy kitaláljuk, mi kerekedik ki belőle.
Haunter (2013) – Egy kevésbé hype-olt, ám annál jobb alkotás, üde színfolt volt ez a sok beharangozott, felcsigázó, majd kiábrándulást okozó film mellett. A legdicséretesebb, hogy a trailer hozta a szokásos félelmetes figurát, kiemelve a legkísértetiesebb jeleneteket, de amikor leülsz és elkezdődik a mű, mintha nem ugyanazt nézted volna traileren, mert a sugallt alaptörténet teljesen más lesz, mint hitted – feltéve, ha elolvasod a rövid tartalmát, úgyhogy azt ajánlom, ne tedd és lepődj meg!
Open Grave (2013) – Mit tennél, ha egy hullákkal teli hatalmas gödörben ébrednél fel és nem emlékeznél semmire, ami veled kapcsolatos? Eme nyitójelenettel kezd ez a vírusos-zombis film, melyet már csak azért is érdemes megnézni, mert rengeteg magyar névvel találkozhatunk a stáblistában és végre megmelengeti a szívünket, hogy nem csak pocsék filmeket tudunk gyártani, illetve közreműködni benne. Emellett titokzatos és feszültségkeltő tud maradni mindvégig, tele csavarokkal, melyek még az igazság kiderülése után is újat fordítanak az események és az igazság kimenetelén.
Insidious: Chapter 2 (2013) – Ahogy a cím is utal rá, történetünk ott folytatódik, ahol abbahagytuk az első felvonást: Josh-ék fia visszakerült, ám a furcsaságok tovább folytatódnak és a férfi egyre különösebben viselkedik. Lehet mégsem a ház a bűnös mindenért? Bár az eleje nagyon döcögősnek hatott és nehezen szedte össze magát, az igen dicséretes, ahogy a második felében már gyönyörűen összeállnak az Insidious kirakó hiányzó darabkái, csillagos ötös az első rész bevonásáért, melyet új szemszögből és immár megvilágosodva láthatunk. Egyetlen mélypontja a fülsüketítő ijesztegni akaró hang, mely pl. a főcím bejövetelekor és a végén is ránk hozza a frászt teljesen értelmetlenül, de egyes jeleneteknél is inkább a dobhártyaszaggató sokkolásra hajtanak, mint magára a rémséges jelentre.
Az idei felhozatal mellett sikerült rábukkanni olyan horrokra is (bár ezúttal nem lett sok a csak ebbe a kategóriába sorolható), melyek néhány évvel ezelőtt készültek, de ugyanúgy megállják természetesen a helyüket az újak mellett. Egyszer azért tervezem a nagyon régi, nagyon klasszikus történetek megnézését is, mert írtóra kíváncsi vagyok a régmúlt idők horrorkorszakára, milyen eszközökkel tudtak akkor ijesztegetni és mennyire tud hatásos maradni a modernebb időkben.
Darkness (2002) – Anna ‘True Blood’ Paquin filmje, akinek itt nagyon nem sikerült színésznőt alakítania, inkább csak átbotorkál a filmben minden komolyan megerőltetés és színészi játék nélkül. Kicsit olyan hatása van a filmnek, mintha összemixeltek volna néhány horrormotívumot és egybegyúrták volna. Pl. ott a fucsa régi ház, a mégfurcsábbakat rajzoló kisfiú, a fel-felbukkanó szellemek és az apa legfurcsább látomásai. De mégis egy nézhető és élvezhető másfél órát kapunk kerek történettel, csattanókkal, szóval teljesen okés. Még akkor is, ha a rendezőnek annyira tetszett a ház egyik kerek ablaka, hogy milliószor meg kellett mutatnia, ha éreztek magatokban esetleg lelkierőt elkezdhetitek számolgatni hányszor bukkan fel, én feladtam. :D
The Ward (2010) – Alapsztoriban nem hoz egetrengető újdonságot: egy fiatal nő felgyújt egy házat, melyért bedugják egy elmegyógyintézetbe, összekerül pár hasonló cipőben járó, nem túl ép elméjű nővel, majd kezdődhet is a rettegés, mert valaki/valami el akarja tenni őket láb alól – persze miután jól megrémisztgeti őket. Egyszer nézhető, átlagos film, még akár egy vasárnap délutáni filmnek is elmenne, tehát nem a legsokkolóbb fajta.
Ahogy már a bevezetőben említettem, egyre több a többféle műfajra épülő film, vegyítve több-kevesebb horrorral; számos olyan darab van, amelyikre nem is mondanánk azt, hogy ideillő lenne, de mégis belevettem a listába, mert némiképp azért mégiscsak kapcsolódik a témához, még ha csupán annyiban is, hogy horrornak gondoltam, aztán jött a meglepetés. :) Van itt minden, idei és korábbi évek filmjei egyaránt, de mégis ebbe a külön kategóriába csempésztem őket „másságuk” miatt.
The Others (2001) – A film, amelyben még nem a minél zajosabb jelenetekre hajtottak, hanem magára a lebilincselő történetre, manapság ez az egyediség már nagyon ritka kincsnek számít. Nem is az ijesztegetésre terelődik a hangsúly, hanem a cselekmény kimenetelére, amely nagyon fondorlatos véget ér, igazi klasszikusok közé emelve a művet. Sanszosnak tartom, hogy előbb-utóbb felbukkan majd a remake változata, mert szinte kínálja magát, hogy új bőrbe öltöztessék, csak ott a veszély, hogy a hangeffektek is megjelennének és elnyomná az igazi értékét.
Orphan (2009) – Mindig is azt hittem róla, hogy ez is olyan árvaházas feelingű horror, mint pl. a The Orphanage, vagy a The Awakening, ám az első negyed óra után csak leesett, hogy itt nem igen várhatok ilyesmit (horrort meg főleg nem, inkább thrillert). Azonban itt is remek ötlettel és áll-leesős csavarral kerülünk szembe, amikor kiderül a valóság, addig pedig végigizgulhatjuk a filmet és utálhatjuk azt a kis fattyút, mert istenien játssza Isabelle Fuhrman a gonosz kis fruskát!
The Mist (2007) – Sokáig elhaladtam a film mellett, halasztgatva a megnézését, de amikor végre sor került rá nagyon kellemesen csalódtam. Nem is az ijesztegetések és a lények okán, mert azok nem a legtökéletesebbek, de ennek a művek nem is ez a legfőbb erénye, hanem az emberek viselkedése kerül a középpontba: hogy az egyes helyzetekben miként viselkednek, milyen döntéseket hoznak, milyen butaságokat követnek el és mindez miképp változtatja meg a sorsukat, esetenként pedig hogyan adják fel és vesznek el. Sokkoló lett a végére!
Absentia (2011) – Becsúszott a listába egy majdhogynem ismeretlem film is, mely inkább az amatőr kategóriába sorolható a sok Hollywood által kitermeltek mellett, de ez korántsem jelenti azt az amatőrséget, hogy nem tudják hogyan kell hátborzongatni. Persze ez azt is maga után vonja, hogy bátrabban nyúlnak a hajmeresztő és már-már furcsának ható történetekhez, de ezzel egyidejűleg kiléptek a sablonosság mezejéről és sikerült bemutatni egy figyelmet magára vonó, tisztességes filmet.
A Haunted House (2013) – Nem vártam sokat tőle és ennek megfelelően nem is kaptam egyebet. Főként a Paranormal Activity-t parodizálják ki benne, ahogy látom jövőre napvilágot lát a második része is, csak nehogy úgy járjon, mint a Horrorra akadva a számtalan, minőségtelen részével. Bár ha jobban belegondolok, épp talán egy picivel még felette áll és nem alacsonyodott le a vacakok közé. Amikor szeretnéd kikapcsolni kicsit az agyadat és csak bambulnál valamin, ha ahhoz tökéletes, néha még egy-egy somolygást is kicsikar.
Warm Bodies (2013) – Az előzőhöz képest ez viszont kiválóan dolgozik az alapanyagával és parodizálja ki a természetfelettiek közti szerelmi szálakat (főként a Twilightot) zombik segítségével és egy hangyányi horroros beütéssel. Néhol kifigurázva, viccesre véve, de nem túlbonyolítva és túlcsöpögve teszi mindezt, még ha az alapsztoriban amúgy semmi egyedi sincs. Még a könyv változatát is szívesen elolvasnám!
Dark Touch (2013) – Hallooweeni filmnek terveztük, a trailere alapján elég félelmetesnek tűnt, de nézése közben világossá vált számomra, hogy ezúttal megint csak sikerült mellényúlnunk és egyáltalán nem horrorral van dolgunk. Inkább azt mondanám amolyan Carrie koppintás szeretne lenni és thrillernek kiáltanám ki. Több kimondatlan dolog is akad benne, amelyeket magadnak kell összerakosgatni, de összességében egyszer nézősnek tökéletes. A megnézése után garantáltam elmegy a kedved a gyerekektől.
World War Z (2013) – Brad Pitt zombis filmjét nagy hype vette körül, majdnem lett egy magyar vonatkozása is, de nem mondanám, hogy tűkön ülve vártam volna. Leginkább a látványra és az akcióra építkeztek, de azért sikerült hozni az elvárt színvonalat – már ha nem vesszük figyelembe az alapul szolgáló könyv miatti hőbörgést, mivel teljesen eltér tőle (ami mondjuk szerintem nem épp főben járó bűn). Nekem csak az nem fért a fejembe, hogy a zombikat miért kellett ilyen sebesen mozgó, sprintelő lényekké kreálni, jók azok lelassított tempóba, ha már oszlóban van a testük és a szervezetük nekem ne pipálja le a sportolókat.
I Spit On Your Grave 2 (2013) – Túúúl sok(k)! Már az első része is olyan volt, aminél gyomorösszeszűkülve néztem a különféle, kreatív kínzási bosszúálló módszereket, de ez messzemenően lepipálja és olyan brutalitások szemtanúi lehetünk, ami garantáltan elveszi az étvágyadat arra a napra. Szerencsétlen lány sokkal több bántalmazást kap, melyet aztán kamatostul kapnak vissza az elkövetők a legundorítóbb módszerekkel. Csak könyörgöm több része ne legyen!
Ennyi lett volna ez az újabb adag, szokásomhoz híven, megszámlálva a látottakat az eddigi „termés” összesen 91 horror, ami azért már nem kis szám! Sajnos idén elmaradt a becélozott 100 darab elérése, na de nem sokkal maradtunk alább.