Bár az új Hurts album már több, mint egy hónapja napvilágra került, most jutottam el odáig, hogy véleményt írjak róla. Ám ennek nem az idő szűkössége szabott határt na jó, lehet egy pár napnyi eltolódásban szerepet játszott :), inkább mostanra jutottam el odáig, hogy megismerjem az egyes számokat és a mögöttes tartalmukat, kialakítva a saját kis rangsoromat és gondolatgombócomat, melyet most szépen végiggörgetek előttetek.
Anno amikor megismertem őket teljesen magával ragadott az egyedi hangzásviláguk (amit már itt is kiecsetelgettem) és bár nehezen, de csak eljutottam oda, hogy rongyosra hallgattam a Happiness címet viselő első debütáló albumukat, utána pedig maradt az ujjdobolva várakozás az újabb szerzeményekre, néha rábukkanva 1-1 egyéb számukra, amikkel ugyan elvoltam kis ideig, de aztán csak elapadtak azok is. De végre elértünk 2013-hoz és csak elődugta fejét az az új promó, az új dal majd szépen az új album is!
Csodálom azokat az embereket, akik végighallgatnak egyszer-kétszer egy albumot és pár nappal a megjelenése után már írják is le róla a monológukat, mélyen kielemezve minden egyes porcikáját. Nálam mindig is úgy működöt ez, hogy kellett idő, amíg minden dal a maga formájában 100%-osan eljutott hozzám, hiszen nem nagyon hallgat úgy az ember egy albumot, hogy na akkor leülök és nem csinálok mást, csak hallgatom és összepontosítok rá egészen a legvégéig, szóval általában háttérzeneként funkcionál egyéb tevékenységek végzése mellett. Aztán vagy felfigyelsz rá azonnal útközben, vagy csak később ivódik beléd, vagy nem sikerül megérintenie egyáltalán. Sokszor van az, hogy az idő előrehaladtával bizonyos időszakonként más-más zene válik az aktuális kedvenccé, és mire elérünk oda, hogy na most már ismerem az albumot bizony teljesen más véleményünk lesz róla, mint először.
Már a promóvideón érződött a teljesen más hangulat a Happiness-hez képest, bár az sem volt egy rózsaszín vattacukorfelhő, de az Exile esetében aztán pláne átmegyünk a legsötétebb bugyrokba, amit a dalszövegek egyensúlyoznak néhol, hogy az egész ne essen bele a teljes depresszióba. Elég csak ránézni a két albumborítóra + kislemezek borítóira, rögtön felbukkan a jelentős különbség. Zeneileg viszont már sokkal kiforrottabbak a dalok és szerencsére nincs benne igazi wubwubozó dubstep sem, pedig a promóban sejlett ott a háttérben, de tulajdonképpen azt sem lehet igazán annak nevezni és a többi számban is sikerült mellőzni, ami manapság már nagy szónak számít!
Az album első száma, ami az Exile nevet viseli (hogyhogynem) kicsit emlékeztet a Muse számaira, amolyan intrója a továbbiaknak, de ha már itt tartunk, némi Depeche Mode feeling is befigyel azért, de ezek nem feltétlenül számítanak problémának, mert sikerül belevinniük a saját egyediségüket, így a kis hangzáshasonlóságtól már el is tekinthetünk. Nem hittem volna, hogy a Wonderful Life-ot fogja valami is überelni, de a Miracle teljesen megközelíti, ez az a zene, ami már az elejétől fogva belopta magát a szívembe és nem is hajlandó távozni (nem hiába lett ebből az első kislemez és klip, na). Az összes számot nem kívánom felsorakoztatni és véleményezni, még a The Road-ot és a Mercy-t emelném ki, amik bár nem azonnal, de többszöri hallgatás után besorakoztak a kedvencek táborába.
Ami számomra furcsa kicsit, hogy az elején megkapjuk az intrót, majd szépen haladnak sorra a számok, amik egyre ütősebbek, ám a végefelé mintha az utolsó darabok – pontosabban az utolsó 3 – valahogy kiesnének ebből az elején szépen felépített sorból ahelyett, hogy végül keretbe foglalnák az egész albumot. A második klipválasztás szintén meglepetés volt számomra, hogy a Blind-hoz készítettek videós változatot, így most már kíváncsian várom miket választanak a továbbiakban.
De még mindezek ellenére is azon a véleményen vagyok, hogy a Happiness megkapta méltó utódját és ezek után aztán tényleg fel van adva számukra a lecke, hogy következőnek valami még ütősebbet hozzanak össze.
